A település története 1848-ig

Nyomtatóbarát változat

Mád község nevének eredetéről többféle teória is kialakult. A monda szerint honfoglaló őseink vezére Árpád is gyönyörködött a táj festői szépségében. Egy hegy tetejéről csodálta a panorámát, majd lenyűgözve így szólt: "Ma ád Isten szerencsét e tájon Ond és Tarcal vezéreknek!" Így született a "ma ád"-ból a Mád, "szerencsét"-ből a Szerencs, "tájon"-ból a Tállya elnevezés, helységnév. Ond és Tarcal természetesen a honfoglaló vezérek nevét őrzik. Az a hegy, ahol Árpád állt az Isten-hegy nevet kapta. A másik felvetés viszont Kiss Lajos nyelvész, etimológus elképzelése alapján született. Eszerint a nézet szerint a község elnevezése a "Modu" személynévből származik.

A régészeti leletek bizonyítják a tényt, miszerint már az őskor embere is felfedezte a helyiség kedvező éghajlatát, fekvési viszonyait.

A pattintott, csiszolt kő eszközök, obszidián használati tárgyak, valamint őskori edénytöredékek engednek következtetni a település ősi múltjára. Ősi temetőkre, sírmezőkre bukkantak a község nyugati oldalán, a tállyai part melletti részen, illetve a mai iskolaudvaron is. Ezen feltárások alkalmával bronzkori edénymaradványokat is találtak, amelyeket ma a Nemzeti Múzeumban őriznek. A leletek kb. Kr.u.400-ból valók. Ezek a fantasztikus kincsek árulták el az utókornak, hogy már az őskorban is ismerték a szőlőt, hiszen szőlőlevél kövületeket is találtak. Természetesen ezek a kövületek nem a mai nemes szőlő maradványai, hanem ennek ősei.

A XIII. sz.-ban Mád már lakott település volt. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a közelmúltban jelentős mennyiségű ezüstpénz került napvilágra.

/IV. Béla (1235-1270), V. László (1270-1272), III. Endre(1290-1301)/

A település a XIV. században már községi életet élt. A pápai tizedlajstromokban Maád és Mad néven említik.

A legrégebbi oklevelekben Oppidumként jegyzik. Ez a kifejezés mezővárost jelent. Olyan helységet jelöl, amely már elindult a városiasodás útján, de még földesúri hatalom alatt állt.

A település múltját alapvetően befolyásolták a földesurak. A község a XV. században a tokaji várhoz tartozott, majd királyi birtokként a regéci uradalom része lett. Eszerint a XIV. sz.-ban ez a terület Tállyával együtt a tokaji várhoz tartozó birodalom fontos részeként a Debreyek tulajdonába került. Néhány évvel később Debrey összetűzései miatt elveszíti a birtokot. Ekkor a király Brankovics György kezébe helyezi a már akkor is híres területet, majd 1495-ben Hunyadi János kapta meg Tokaj várával együtt.

A következő évekről, évtizedekről sajnos rendkívül kevés adat áll rendelkezésünkre. Az első hiteles dátum 1541 januárja. Ekkor I. Ferdinánd a települést a Serédy testvérek gondjaira bízta, mint Tállya várához tartozó értékes birodalmat. Ebből az időből származik a következő kimutatás is: 15 porta, 3 szabados, 15 szegény jobbágy mellett 2 bíró élt Mádon.

A Serédy testvérek nővérének fia Alaghy János 1557-ben örökölte meg a birtokot.

A tatár és török harcok természetesen Mád község múltjában is sötét foltot hagytak. Bár 1567-ben a török elhamvasztotta a települést, ennek ellenére 1568-bqn 120 állt területén, sőt a XVI. Század végére Zemplén vármegye hetedik legnépesebb települése volt.

Alaghy János végrendeletében megosztotta a birtokot gyermekei és testvérei között. Alaghy János lánya Judith Mágóchy András felesége volt, gyermeküket Ferencnek nevezték. Mágóchy halála után Judith másodszor is férjhez ment, ezúttal Rákóczi Zsigmondhoz. Az Alaghy család kihalása után a község a Rákócziak tulajdonába került. A végrendelettel azonban nem minden családtag értett egyet, ezért még évekig tartottak az örökösödési összetűzések.

1627-ben Mád, a megerősödött mezőváros már vásártartási joggal is rendelkezett .1635-ben a király az egri káptalant szólítja fel hogy iktassa be Rákóczi György és Pál testvéreket a mádi birtokukba. A lakosság " Szent Márton adóját" fizette, ami évente 40 forintot jelentett.

Az 1630-as évek vége egy újabb ínséges időszak kezdetét jelentette a település életében. 1637-ben a törökök ismét felégették Mádat, sőt 1638-tól köteles volt adót fizetni a törököknek. A község népe - valószínűleg védelmi okokból - bástyaszerű tornyot épített a templom közelében, 1635-1653 között. Eközben Mád a lőcsei jezsuiták tulajdonába került.

1645-ben pestisjárvány tizedelte a lakosságot. A gyilkos kór nem kímélte az időseket és a gyermekeket sem. Mint Lórántffy Zsuzsanna 1645. október 1.-én keltezett levelében írja férjének, a pestis - vagy az ő szavával döghalál - 60 embert is elpusztított egy nap alatt. A következő csapást az 1694-ben bekövetkező sáskajárás jelentette, ami a tavaszi vetést teljesen elpusztította. Láthatjuk tehát, hogy ezek a kíméletlen csapások nemcsak tönkretették, megtépázták az akkor lakosság álmait, vágyait, reményeit, de a megélhetésüket is nagymértékben veszélyeztették. A kilátástalanság, reménytelenség, azonban tovább fokozódott a következő években is.

1695-ben jégeső zúdult a határra, a feljegyzések szerint a minden termést elpusztító jég lúdtojásnál is nagyobb méretű volt.

Ennyi csapás után csapás után a várva-várt fellendülés az 1700-as években következett be.

1700. november 1.-én II. Rákóczy Ferenc és nővére Julianna 3000 R forintért visszavásárolta a területet. Ebben az időben kezdett visszatérni az emberek életkedve. Sokan mondják ma is - azok is, akik nem mádiak - hogy a mádi ember akaratereje, tenni akarása már ebben a korai időszakban is megmutatkozott. Újra volt minek örülni, helyreállt a megszokott rend, a szorgos hétköznapok is évről-évre meghozták eredményüket, hiszen minden ősszel fényes szüret bíztatta a mádi embereket. A mádi szüretnek már ekkor igen nagy híre volt. Ez idő tájt II. Rákóczi Ferenc is gyakran megfordult a településen, kivált szüretek alkalmával.

Thököly Imre a fileki várból is hazaküldte a katonákat szüret idején, a termés védelmére.

1723-ban Mádon megkezdte működését az ispitály (patika), sőt 1761-ben megnyílt az első kvártélyház átutazók részére. Az utazás ekkoriban kitaposott utakon történt. A hírvivők, futárok lóháton vitték a híreket és a látogatóba érkezők is ló húzta kocsin közlekedtek. Községünkön több fontos út is keresztülvezetett. Ilyen volt a Kassa-Tállya-Szikszó, de a Mád-Tokaj útvonal is. Az utak ebben az időben itt is kátyúsak, kezdetlegesek voltak, így az utazás rendkívül fáradtságos volt. Erről még 1658-ban a svéd király követe is írt, miután Zemplén megyén utazott keresztül. Az utazási fáradalmak kipihenésére a kvártélyház jó szolgálatot tett.

1724-ben már a Csizmadia Céh is megkezdte működését községünkben, egészen a XIX.század végéig biztosította a község és a környék lakossága számára a lábbelit. Itt tennék még említést a bodnárok céhéről is, hiszen jelentősége a környéken is kimagasló volt. Az utolsó hordókészítő család a Barna család az 1950(!)-es évek elején fejezte be a bodnárok több évszázados munkáját.

Visszatérve az 1700-as évekre tovább folytatnám községünk történetét.

1739-ben újabb pestisjárvány pusztított a településen, sőt 1741-ben egész Zemplén megyét feldúlta a gyilkos járvány. A ránk maradt írások tanúsága szerint a pestist a kereskedők terjesztették a falvak között.

1754. nov.4-én Mária Terézia a kincstárnak fizetendő 12502 forint fejében Orczy Lőrinc bárónak adományozta Mád város negyed részét és a hajdani Rákóczi-féle mádi, illetve ondi birtokokat is. Orczy tehát elérte, amit akart. Kihasználta az eladósodott birtokosok szegénységét, házukat, szőleiket megvásárolta, építvén ezzel saját gazdagságát. Természetesen a lakosság nem nézte jó szemmel Orczy rosszindulatúságát, elégedetlenségüknek többször is hangot adtak.

A század végi Napóleoni háború Mád község életében is megmutatkozott. 1809-ben a Napóleon elleni háborúban a "Nemesi Hadak" Tokaj-hegyaljai járásában Mád volt a sereg gyülekezőhelye.

A századfordulón a lakosság az adó és a kedvezőtlen időjárás miatt teljesen elszegényedett. A tavaszi fagyok miatt a hegyaljai borok minősége erősen lecsökkent, az aszús évjáratok ritkultak. Ezért a kevésbé tehetős birtokosok eladták földjüket, így lassan kicserélődött Mád birtokos rendje. Orczynak természetesen ismét jó alkalom adódik birtokainak további fejlesztésére, növelésére.

Az első szárazmalom 1753-tól kezdte a lakosság ellátását. 1790-es évek végére pedig már több malom is dolgozik (Szilvás-malom, Őz-hegyi malom, sőt a község végén is működik egy malom. Erről kapta nevét az utca is: Malomsor.) 1770-ben megkezdődik a pálinkafőzés is. A településen nagyon sok "korcsma" is várta vendégeit. Az italmérés joga a földesúré volt. A jobbágyok saját termelésű borukat csak szeptember 30.-tól (Szent-Mihály napjától) újévig mérhették, sőt 1780-tól a gazdatisztek ezt is megtiltották nekik. Így a mádi bortermelők kénytelenek voltak nagyon olcsón eladni a bort idegen kereskedőknek, akik az értékes mádi nedűt elszállították és nagyon drágán, sokszor aranyért adták tovább.

Az új század első éveiben, évtizedeiben ismét gyilkos járványok sorozata sújtotta a lakosságot. 1822-ben himlőjárvány, 1827-ben vérhas szedte áldozatait. 1831-ben pusztított községünkben a nagy kolera járvány. A halotti anyakönyvi kivonatok tanúsága szerint a rettenetes járvány közel ezer áldozatot követelt. A halottakat a jelenlegi temető közelében, az úgynevezett kolerástemetőben - vagy ahogy nagyszüleink említik - kistemetőben helyezték örök nyugalomra.